'A valódi hétköznapi hős, aki másoknak segít'
'A valódi hétköznapi hős, aki másoknak segít'
Szerző EgerHírek, Megjelenés időpontja 2023.11.14 - 09:24
Személyes tragédiái után másoknak segít Bíró Miklós diplomás mérnök coach. Nem tanácsokat ad, nem válaszokkal készül, hanem a megfelelő kérdéseket teszi fel, mindenkinek egyénileg. Interjú.
Bíró Miklós a nagybetűs hétköznapi hős. Három gyermeke közül a fogyatékkal élő agyvérzést kapott, szarvaskői házuk leégett, a látását elveszítette, de akárhányszor küldte padlóra az élet, felállt és ment tovább… Mérnökből coach lett, most az a „dolga”, hogy az életútján elakadt embereknek feltegye a megfelelő kérdéseket. Bátran jelentkezhetünk hozzá, ha úgy érezzük, szükségünk van valakire, aki nem tanácsot ad, nem „az észt osztja”, de megkérdezi, amit meg kell. (Internetes oldala a SZINTET LÉPEK.)
Ennek apropóján most mi kérdeztük arról, hogyan alakult az élete.
– Annyi nehézséged ellenére Te nem másoktól várod a segítséget, a nehéz körülmények ellenére aktívan formálod a sorsodat.
– Természetesen a hétköznapokban van némi küszködés, ha nem is nagyobb, de kisebb „lelki gödrök” azért adódnak. Nem tudok receptet mondani arra, miként tudok így hozzáállni mindenhez, ami történt és meghatároz, inkább úgy érdemes feltenni a kérdést, hogy egyáltalán lehet-e máshogy? Hogy van-e értelme másként csinálni.
– Van, aki azt teszi.
– De akkor az nem csinálja.
– Te viszont aktívan. Két éve, hogy elindult a látásod elvesztésének folyamata. Összehoztál akkor a kreatívnak vélt ismerőseidből egy Facebook-csoportot, hogy ötleteljenek, mihez kezdhet egy megvakuló mérnökember ahelyett, hogy segélyre vár. Talán a mérnöki lét is hozzájárult, hogy az adott problémát igyekezted racionálisan közelíteni, és mindenképp megoldást találni rá.
– Sokan talán kész megoldásokat keresnek. Hogy itt a recept, ezt csináld végig, és akkor minden rendben lesz. De az élet nem így működik. Mindenkinek egyéni megoldások szükségesek. Abban a beszélgetős csoportban 28-30 ötlet vetődött fel, mire kikristályosodott bennem, hogy mivel is lehetne foglalkoznom.
Ha leülünk Miklóshoz, kérdéseket kapunk tőle, és válaszokat, végül magunktól…
– Jó, ez elmondva így még egyszerűen is hangzik. De ehhez azért nagyon sok életerő kell.
– Én se vagyok Superman, mikor az ember nagyon nagy ütést kap az életében, tényleg leül. Mondom az egyik személyes példámat. Amikor 26 évvel ezelőtt a fiam sérülten született, az valahol nekem természetes volt, bár ezt nem tudnám elmagyarázni. A Jóisten adott egy feladatot, ezzel kell együtt élnünk. Nem éltem meg pofonként. Viszont amikor agyvérzést kapott, és az orvosok azt mondták, hogy innen nincs tovább, na az odavert. Hála Istennek volt egy orvos, aki azt mondta, igenis van teendő, segített. Ott kezdtem el megérteni, hogy vannak dolgok, amit nem befolyásolhatok. Egy sérült gyermeket felnevelni még nem kihívás, de ott állni a kórházi ágya mellett, és tudni, hogy hiába van bármekkora erőd, akaratod, nem segíthet, csak egyfajta alázat. A speciális zsilipszobából nem engedtek befelé menni, nem mehettem ki, álltam ott 7 órán át és imádkoztam végig: próbáltam alkudozni, eljátszottam mindent, amit az ember eljátszik az Úrral egy ilyen helyzetben, mondtam, „bármit megtehetsz, bármi másba belemegyek, de ezt ne tedd”! Kegyelem kell, és amikor ezt megértettem, ez erőt adott.
– A megpróbáltatások ezzel még csak elkezdődtek.
– Ez ugye 2016-ban történt. Fiam kijött a kómából, persze az nem olyan, mint a filmekben. Bár azt mondták, fekvőbeteg lesz, végül nem lett, a maga saját speciális módján ügyesen kúszik a szobákban. Na, ekkor ugye ott álltam én, a mérnök apuka, azon gondolkodva, hogy a családi fészkünket jelentő házba miként fogok liftet szerelni, akadálymentesé tenni a félbéna gyermeknek, miként bővíthetjük a földszinti részt, hogy egy újabb szobával az alsó szintet alakítsuk megfelelő élettérré… Eljöttünk fiammal egy orvosi vizsgálatra, akkor hívott a szomszéd: – Miklós, ég a házad.
– Ez volt a második brutális pofon.
– Csak álltam, és gondolkodtam, hogy ennek miért kellett megtörténnie. Egy hívő barátom átküldött egy videót, bár könnyedebb, de hasonló történetet ábrázolt, azzal a tanulsággal, hogy az Isten nem toldozgatja-foltozgatja a dolgokat, hanem buldózerrel letolja az egészet, kezdheted tiszta lappal, és ő megad hozzá minden eszközt, mellé rendeli a megfelelő embereket. 2019-et írtunk ekkor, 3 évvel a fiam agyvérzése után ott álltam a leégett házunknál, és akkor megdöbbenve néztem, hogy jönnek mindenhonnan az emberek, akik segíteni akartak. Én nem gondolom, hogy csak úgy maguktól, ez valamiféle indíttatás volt. És tudtam, hogy ezt a helyzetet nem kezelhetem azzal, hogy csak elvárom a segítséget. Az első esetnél még csak imádkoztam, a másodiknál azt mondtam, ebbe most beleállok, ott voltam amikor bontottuk a romokat, irányítottam az embereket. Nem ülhettem le, hogy a köldökömet nézzem lógó arccal.
A családi fészekből ennyi maradt a tűz után.
– Pedig már ekkor egy újabb súlyos titkot cipeltél.
– Genetikai okokból veszítettem el a látásomat, már a tűzesetnél is sejthető volt, de nem mertem elmondani. El se hitték volna az emberek. Mondjuk reméltem, hogy egy jó tíz évvel később következik el ez az állapot, de végül nem így történt. Erre viszont már azt mondtam, hogy jó, elfogadom, csak az a kérdés, mi így a feladatom. Mert ezek szerint nem az, hogy egy irodában üljek és valaki gazdasági szereplőnek csináljam a profitot, vagy éppen kárt ne tegyek, ki tudja melyik ment jobban, mondhatnám, ha www.facebook.com/ketvilagkozott viccelni szeretnék… Szóval, hogy ledolgozom a 8 órámat, hétvégén otthon vagyok, éldegélünk, és így, hogy kaptam egy újabb erős tockost, vagy inkább erősen tarkón lettem vágva azzal, hogy elvesztettem a látásomat, el kellett gondolkodnom, hogy mi is az a feladat, ami így vár rám, amihez nem kell a szemem. És talán épp ez a példa, hogy mindig felálltam irányított arra, hogy valóban, segítenem kell az embereken. (A látás elvesztésével kapcsolatban Miklós egy Facebook-oldalt üzemeltet, amely elérhető ITT – a szerk.)
– Így lett új „szakmád” a Nyíregyházi Egyetemen a coach, ami ugye nem is szakma?
– Hivatásnak mondanám. Segítő hivatás, amiből azért van egy jó pár. Diplomáztam, coach lettem, sőt, mérnök coach, ami kicsit finomítja is azt, hogy mi mindennel tudok, mivel vagyok képes foglalkozni. Ha valaki tudja, hogy hová tart az életben, de felismeri, hogy elakadt, akkor tudok segíteni. Amikor azt érzed, hogy megtorpantál.
Nem a sebeket akarom nyalogatni a traumák után, arra van más, akihez elmehetsz, kifizeted az óradíját és elmondod, hogy mi bánt. Viszont, ha odaérsz az utadon a híd elé, de nem látod, hogyan kelhetsz át rajta, akkor jövök én.
– Tanácsokat kapok?
– Nem. Kérdéseket. Ha tanácsokat adnék, azzal a kérdező válláról le is kerülne a teher. Mondjuk, ha párkapcsolati problémád van, mindig megtorpantok ugyanannál a problémás élethelyzetnél, ki vagyok én, hogy tanácsokat adjak? Milyen alapon? Nem tudom hogyan reagálna a feleséged, voltaképpen csak egy házasságot ismerek, a sajátomat. Tart már ugyan 32 éve, de az csak egy. Szerintem nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ilyen helyzetekben tanácsot merjen adni.
– Akkor elkezdesz kérdezni?
– Igen. De nem hangsúlyos a magánéleti kérdés, az csak egy példa volt az előbb. Munkahelyi, más élethelyzetből adódó nehéz időszakok is lehetnek, bármiféle. Biztos te is érezted már az „aha-élményt”. Amikor valaki egy olyan jó kérdést tesz fel, hogy rájössz: végig a válasz közelében jártál, csak valahogy nem bukkant fel a helyes megoldás. Amikor már válaszolnod sem kell, de a fejedben összeállt a kép. Ennyi a technika. Persze ehhez jelen kell lenni nagyon, nem is csak a két fülemmel, minden sejtemmel figyelek a másikra. Nem látom, de érzem, amikor a válaszadó hangja megremeg, hallom, amikor sóhajt egy nagyot.
És megválaszolja a kérdéseket, és tudja a saját legjobb megoldásait.
– Felülről tudsz tekinteni kívülállóként arra a problémára, amit nem lát jól az, aki benne van. Na de egyetemi diploma ide, vagy oda, ezt én nem hiszem, hogy tanulni lehet.
– Elhivatottság is kell hozzá. De ez mindenre igaz, ami a segítésről szól, nem elég egy papír hozzá. Mint a pedagógus. Mindenkinek voltak tanárai, és mindenki szívesen emlékszik azokra, akik nem csak az óra anyagát adták le, hanem az életre neveltek. Az is hivatás.
A jókedélyű Miklós szinte sosem csügged.
– Jól tudsz azonosulni az új éneddel?
– Örülök, hogy nem az elfogadás, beletörődés szavakat használod, mert az amolyan alacsonyabb szintű megközelítés. Hogy elfogadtad a kialakult peremfeltételeket, és ennyi. Bennem rengeteg a várakozás. Biztos vagyok abban, hogy egyszer betoppan majd hozzám, a coach-hoz az az egy ember, akin segítenem kell. Lehet, hogy addigra száznak segítettem majd, de hiszem, hogy jön majd egy, akinek én tudok segíteni.
Persze sem én, sem más nem tudhatja ki is lesz az az egy. Mint amikor a Nyomorultak című Victor Hugo regényben Jean Valjean elmegy a paphoz a templomba, aki megmenti őt. Sok más feladata mellett talán ez volt a legfőbb küldetése a papnak, megmentett valakit, akiből olyan jó ember lett, hogy aztán ő mentett másokat.
– Akkor még nem vagy elégedett.
– Ne is legyél soha, valahol ott van vége az életnek, amikor az ember hátradől, hogy „kész vagyok”. Biztos, hogy van, amikor elfáradok, de azt nem akarom érezni soha, hogy kész vagyok. A coach feladataimhoz visszatérve, nem válaszokat adok, kérdéseket. És ha a vendégem rájön a saját válaszaira, segítettem. Egyébként csak érdekességként itt a végén elmondom, hogy a coach magyar eredetű, Kócs község nevéből ered, csakúgy, mint a kocsi szavunk. „Futott egy nemzetközi kört”, így került vissza a magyarba, eredetileg edző jelentéssel.